2016. január 21., csütörtök

Bessenyő András egyetemi docens: A devizahitelesek és a római jog (részlet)

"Szembeötlően előtűnik a kérdéses szerződés uzsorás jellege, ha meggondoljuk, hogy a modern felfogás szerint, mivel a kölcsön is konszenzuálszerződés, a hitelező által az adósnak ténylegesen folyósított forintösszeg, amely a felek megállapodásában megjelölt devizaösszeg értékének felel meg, nem kirovó összeg, hanem maga is lerovó összeg. A hitelező ugyanis ezzel a kifizetéssel tesz eleget az adóssal szemben a kölcsönnyújtásra irányuló kötelezettségének, amelyet a kölcsönszerződésben magára vállalt. 

Nyilván az adós által a kölcsön törlesztése céljából a hitelezőnek visszafizetendő összeg a másik lerovó – viszontlerovó – összeg a jogviszonyban. 

Hogyan lehetséges mármost, hogy az adósnak lényegesen magasabb fortintösszegben kell lerónia a megállapodás szerinti devizaösszeg lerovására irányuló kötelezettségét, mint amekkorával a hitelező lerótta ugyanezt a kötelezettségét? 

Hiszen az adós az időmúlás ellensúlyozására kamatot fizet a hitelezőnek! Kézzelfogható tehát, hogy a tőkeuzsora kirívó esetével állunk szemben.

Hatályos jogunkban nincs akadálya annak, hogy a kérdéses szerződéseket a Ptk. 202. §-a alapján uzsorás szerződéseknek minősítsük. Az említett törvényi rendelkezés azonban – kissé elsietve a dolgot – nyomban semmisnek nyilvánítja az uzsorás szerződéseket. 

Szerencsére később eszébe jut a törvényhozónak jobb megoldás is: a 237. § (2) be- kezdése lehetőséget biztosít a bíróságnak, hogy az uzsorás előny kiküszöbölésével orvosolja, a szerződést, biztosítsa egyéb tartalmi elemeinek az érvényesülését. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése pedig előírja, hogy a már megszerzett uzsorás előny a hitelező részéről az adósnak visszajár. 

Az uzsorás előny kiküszöbölése a devizahiteles szerződésekben nyilván azt jelentené, hogy az adós tartozása megszűnne, mihelyt forintban befizetett tőketörlesztéseinek összege elérné a hitelezőtől ténylegesen kapott forintösszeget, esetleges túlfizetését pedig visszakapná."
...

Napjaink rettenetesen pórul járt devizahitelesei tekintetében tehát megállapíthatjuk, hogy a római jog egészen világos és egyértelmű álláspontja szerint a kölcsöntartozás devizában (rendszerint svájci frankban vagy euróban) történő elszámolására vonatkozó kikötés semmiképpen sem vonhatja maga után, hogy a hitelező által az adósnak ténylegesen forintban kifizetett tőkeösszeg emelkedjék, amennyiben a felek a tőketartozás mellett kamatot is kikötöttek. 

A tőkeösszeg ugyanis csak akkor emelkedhetne, ha az erre vonatkozó megállapodás a felek között a kamatot pótolná, de természetesen ekkor sem tartalmazhatna a megemelt tőkeösszeg tőkeuzsorát. 

A ténylegesen folyósított tőkeösszeget tehát csak igen korlátozottan, 10-15%-kal haladhatná meg (és ezt a tájékoztatást is kapta mindenki a bankjától a szerkesztő ). A devizában való elszámolásra vonatkozó szerződéses kikötés jelenleg uralkodó értelmezése és az ennek megfelelő gyakorlat szerint azonban az adós tőketartozása ennél jóval nagyobb mértékben emelkedhet – a forintnak a devizapiacon a kérdéses devizával szemben bekövetkezett árfolyamgyengülése folytán –, annak ellenére, hogy az adós szabályszerűen fizeti az esedékes törlesztőrészleteket a kamatokkal együtt, netán már el is érték ezek a törlesztőrészletek a hitelező által neki ténylegesen folyósított forintösszeget. Ez pedig tagadhatatlanul a tőkeuzsora kirívó esete. 

Annak, hogy jelenlegi joggyakorlatunk aggálytalanul elismeri, jóváhagyja ezt a helyzetet, a korunk jogászi gondolkodásának a római jogtól való átgondolatlan elrugaszkodásában kereshetjük az elméleti alapját, hátterét."

FORRÁS: 

JURA 2014/2., 14.oldal. Bessenyő András: A devizahitelesek és a római jog 
http://jura.ajk.pte.hu/JURA_2014_2.pdf



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megosztom itt: